Szervusztok!

A hagyományos szerdai madáretetésre mentem ki Mártélyra. A vonatról leszállva elsétáltam az üdülőnkig. A holtágnál rengeteg horgász volt.

A szokatlanul meleg időben a holtág titokzatos csendben és meghatározhatatlan szépségben nyúlt el. A víz szintje az elmúlt időszak esőzései miatt meg volt emelkedve. A meder teli volt.

A háznál nem volt madár. Az etetők félig tele voltak. Igen nyomatékosan merül fel a kérdés: indokolt-e egyáltalán ilyen enyhe időben etetni?

Mivel a folytonosság az etetés alapszabálya, már nem lehet abbahagyni. A feltöltés után várakoztam egy sort. Nagy nehezen indultak meg a madarak az etetőre. A felhozatal a szokásos volt: széncinegék, kékcinegék, csúszik, nagy fakopáncs.

A ház felett dallamos hangon szóltak a vadlibák. Először nagy lilikek vonultak, de később nyári ludak hangjára is felfigyeltem.

A fotózás közben egyszer csak a masina akkumulátora lemerült. A vízparton még volt annyi töltés benne, hogy egy kicsavart, öreg fát le tudjak fotózni.

A holtágon nagyon kevés tőkés réce volt. Az oktató központnál hallottam a bütykös hattyúkra jellemző szárnysuhogást. Később meg is pillantottam.

A horgászok egymást érték a parton, sőt a vízen is voltak. A befolyó környékéről végig távcsöveztem a holtágat és a távolban egy csapat kárókatonát láttam. Egy bedőlt fán ücsörögtek. A strandnál megpillantottam az üstökös récét is. Később felfigyeltem egy jégmadárra, aki a strandnál levő táblát választotta leshelyül. Szépen szedegette ki a kishalakat. A fények gyönyörűek voltak, de ugye az akku miatt nem tudtam fotózni.

Később hazavonatoztam. A vonat ablakából két vörös vércsét és egy ölyvet láttam, valamint több őzet.

Ennyi volt.

Üdv: Endre