Szervusztok!

A téli madáretetésnek folyamatosnak kell lennie. Ez a vasszabály!!

Pedig nagyon nehezemre esett elindulni szerda reggel a vasútállomásra, mert szakadt az eső és hideg volt. Ezt a párosítást utálom a legjobban: párás-hideg.

Az esőkabátban és a termo-gumicsizmában nem volt azonban előttem akadály. Mások kényeskedve kerülgették a kisebb tónyi pocsolyákat. Én vígan átgázoltam rajtuk.

A vonat bepárásodott ablakából nem sok mindent láttam. Kevés volt az utas is.

Megérkeztem Mártélyra. A szakadó esőben SENKI nem volt a holtágon. Enyém volt Mártély teljesen. Az etetők teljesen kiürültek. Feltöltés után azonban el kezdtek szállingózni a vendégeim.

A fotózás nem ment zavartalanul. Később jöttem rá, hogy a rossz fényviszonyok miatt, az AF segédfény vörös felvillanása miatt rémültek meg a madaraim és menekültek el.

A holtág vizén sok tőkés ruca és kormorán volt. A kárókatonák nagyon halásztak és mindig eredményesek voltak. Visszafelé már nem esett az eső. Nem akartam hinni a szememnek, amikor már egy horgász a parton áztatta a zsinórjait!

Visszaindultam a vasútállomásra, amikor összefutottam Patócs Sándorral. Panaszkodott, hogy nagyon nincs hal a holtágban. Nagyon kevés a csuka is. Beszélgettünk, majd tovább mentem. A mártélyi óvóda előtt egy hölgy megszólított. Kiderült, hogy az óvónéni az. Fiatal, kedves, szemrevaló kis punculat volt. A baj az, hogy a nikotinszagtól undorodom. Éppen cigiszünetet tartott és meghallotta, hogy a madáretetésről is beszéltem. Megkérdezte, hogy merre van az etetőhely, mert elsétálnának az óvisokkal megnézni. Lebeszéltem róla, mert zavarták volna az etetőre járó madarakat és elég nagy volt a sár is a kerítésnél.

Nagy lendülettel mentem tovább, mert attól féltem, hogy lekésem a vonatot. Kényelmesen elértem még.

Üdv: Endre